„ …és soha nem térek vissza… ”  i

 

Csodaszép, stílusos, kendőzetlen, okos, őszinte… itt van, megérkezett.

 

 

A sarló alakú Hold éppen előtűnik egy fodros felhő mögül, amikor cipők kopogása töri meg a macskaköves udvar nyugalmát. Még a csend is elhallgat, ahogy átsuhan a múzeum öreg, nehéz ajtaján.

 

Gyönyörű és nyugodt, már nem társa a fájdalom. Kecses járását színek tánca kíséri, ahogy hosszú ruhájában elsétál az első képig. A sejtelmes éjszakai fények erősebbé válnak léptei nyomán és egykori élete olyan valóság lesz, mintha tegnap történt volna.

 

 

 

 

Harsogó színek, szívfacsaró szerelem, fájdalmas szenvedés, őrült álmok, mennyei ételek íze, anyai féltés, zenélő éjszakák és az édes Coyoacán illata tölti be a galéria termeit.

 

 

Valahonnan a távolból egy busz csikorgó kerekei, rémülten kiáltozó emberek hangja zavarja meg a hallgatag termet és egy oszlop recsegve, cafatokra szaggatva töri ketté a törékeny lányt és álmait.

 

A nyársra fűzött Frida újat álmodik. A büszke, könnyező tekintet dacolva néz szembe önmagával és az élettel. A történelem legelegánsabb törött oszlopa tartja testét, míg a lelke zöld mezőkön szárnyal a vöröslő szenvedés felé. A halál húsba maró karmaiból tér vissza, hogy színes művészetet alkosson a jövőnek.

 

 

A festékszagú szobába behallatszik néha az udvari hangzavar. Apró majmok veszekedése, madarak rikácsolása, egy-egy ajtó nyílik, testvérek beszélgetnek. Finom fahéjas kávé illata tölti be a levegőt, míg a fehér vásznon a valóság szemkápráztató formája születik. Önarcképek sokasága, a család, szerelmek, álmok és démonok fura játéka ölt eleven alakokat a vonalak mentén.

 

Hanyatt fekve, zsibbadó kezében siklik az ecset, miközben korábban nem létező színek cseppennek azték jádeköves nyakláncára. A testben haldokló halhatatlant alkot. Hanyatt fekve… akárcsak Michelangelo a Sixtus-kápolna felhői alatt.

 

 

Egy másik ágy. Csak az élet hangjai tűntek el. Itt a halál ólálkodik és a borzalom a takaró. Egy magzat sikolya, egy anya kínjai és fájdalma és az orrba kúszó kórház szaga még elviselhetetlenebbé teszi a szenvedést. Ez a kendőzetlen kiszolgáltatottság. Szétszabdalt test, elmét különös vizekre vezető gyógyszerek, a félelmek játéka, azé a szenvedésé, ami vagy tébolyulttá tesz, vagy örökre acélossá változtat és megtanít a fonákjáról szemlélni az élet dolgait.

 

 

Egy darabka Casa Azul, a kert barátságos hangjai, az életadó víz és a virágok bódító illata…

 

…az éjszakai látogató most kibújik cipőjéből, behunyt szemmel sétálgat. Még érzi talpán a régi ház kertjének napsütötte forró csempéit. Kezével végigsimítja az apró piramis éleit, a szobrocskák mélyedéseit. Érzékszervei teljesen kifinomulnak és egész testében érzi az egykori otthon rezdüléseit.

 

Hazám, drága Mexikó, Te vagy a legszínesebb, a legvidámabb, a leghangosabb. És a coyoacáni asszonyok keblei táplálják a szívemnek legkedvesebb földet.

Drága kedves ismerősök a falakon… és Luther Burbank, az egyik legjobban sikerült alkotás. Nincs még egy, ami ilyen találóan szemléltetné az élet körforgását. A holtak egyesülése az anyafölddel, melyből új élet fakad. A természet játéka, hogy az új élet milyen külsőt kap, egy gyönyörű harsány zöld növény vagy egy két lábon járó ember válik belőle. Nyomorék lesz, vagy egészséges. Kicsavarja egy óriási szélvihar, vagy háromszáz évesen kimúlik. A mindentudó természet játéka. Néha harsány, néha csendes. Van, hogy színes vagy szürke, mint a halál. Az élet játéka ez és csak a Gondviselés tudja, hogy az én vásznamra szürke vagy szivárványszín festékből készül a történet.

 

 

Lédús, zamatos gyümölcsök. Melyekből a legbeszédesebb csendéletek születtek. Mennyei sárgadinnye, illatos papaya, édes mangó. Buja jelentések, játékos párhuzamok és a valóságot hordozó finomságok. A szétnyílt gyümölcsök, a dinnyébe fúródó zászló tűszerű rúdja, a pirosló húsú görögdinnye apró fekete magjai - és halvány, de fényes mosoly kúszik át A Nagy Rejtőzködő arcán.

 

 

Diego… a szerelem, a szenvedés, a második baleset – a legnagyobb.

 

Itt él Ő a homloklebenyem mögött, a tarkómban, a torkomban, a nyelvem hegyén, a szívemben, a kislábujjamban, az egész testemben. Nem ereszt. Nem tudok tőle szabadulni. Én egészen Ő vagyok, érzem a húsomban, a sajgó gerincemben, a lelkem összeaszalódott szögekkel átdöfött részében, amikor máshol jár… mégis elviselem, ebbe is belehalok, de nélküle egy szomjazó, megtépett madár vagyok a sivatag legszárazabb zugában a fullasztó homok alatt.

 

A Férj, aki az Asszony harmadik szemeként tekint a világra. Akinek tekintete az Asszony szemének részévé válik.

 

A Férj, aki az Asszony jobb fele – vagy az Asszony, aki a Férj bal fele?

A házasság, amiben a láthatatlan kötelék láncszemei eltéphetetlenek. Egy házasság, amiben a hűtlenség rozsdája eszi a láncszemeket, de azokat Öröklétből fonták.

 

Egy házasság, ami drágakövekkel keretezett, amiben a szerelem a legédesebb, a simogatás a legmelegebb, az ölelés a legforróbb. És ami a lázadások ellenére is örökre összeköt.

 

 

Nick. Itt ül az Asszony egyik tenyerén, szíve csücskében, a Férj árnyékában. Ő a boldogság, a játék, az öröm, a vidámság, a gyengéd szerelem, a szórakozás, a szívet tépő édes finomság a fájdalmak hétköznapjaiban.    

 

 

Frida lénye mögött sok ezer NŐ… aki megtanult szabaddá válni. Erőt meríteni a színek orgiájából, az amputált lábból, az oszlopra öklelt testből, a rothadó fogakból, az üres anyaméhből, a folyton ólálkodó halálból, egy házasság nehézségeiből, a szerelem erejéből, a hazaszeretetből, a reggeli napsütésből, a szenvedéllyel élt életből.

 

Éld át, mondd ki, ne takargasd, vállald, fordítsd fejre, tanuld meg más szemszögből nézni…

 

 

Még egyszer visszafordul, percekig nézi a mozgóképet.

Fekete-fehér, Diego, ő, egy régi élet homályos emlékei, a ház, a szülei, barátok és zenétől hangos éjszaka. Szenvedés és felismerés, fájdalom és boldogság melyből színes valóság született.

 

Már a felkelő nap első sugara mossa a galéria folyosóját, amikor A Gran Ocultadora aranysárga techuáni ruhájának legalsó fekete csipkéje is kisurran az ajtón.

Nyomában színes betűket rajzol a fény: „Merj élni, meghalni bárki tud!”